Eljött az idő: hazamegyek. El sem hiszem, fel sem fogom. Nincsenek szavak. 
Persze, hogy örülök, de...nem lehet elmondani, hogy ilyenkor mit érez az ember. Át kell élni, mert nehéz szavakba önteni ezt a vegyes érzést, ami bennem van most. Pár óra és már a repülőtéren kavarok ide-oda, hogy megtaláljam a Pestre menő repülőt. 

Felfoghatatlan. Izgi. Hihetetlen, de élmény. 

Várom, hogy újra otthon-otthon lehessek, mert azért fél év után csak hiányzik már minden kis "porcikája" Magyarországnak. Várom, hogy magyar szövegek legyenek a plakátokon, magyar rádió szóljon, hogy kicsit kikapcsolhasson az agyam és ne kelljen váltogatnom a nyelvek között kisebb-nagyobb sikerrel. Várom, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik akkor is szeretnek és nem szégyellnek, ha csatornába esem első napomon és figyelmeztetnek az utolsón, hogy ne áztassam be magam búcsúzóul: a Szüleim. Várom, hogy elmenjünk az Aldiba együtt, sétáljunk, bandázzunk Pécsett. Hiányzik az anyai ölelés. 
Várom, hogy forintot lássak a termékek nevei végén (hiába nagyon gyenge most szegény), hogy 19 Ft-ért vegyek egy kiflit, egy jó ropogós csücsökkel rendelkező kiflit. Várom, hogy kicsit kevesebb pénzt kelljen kiadnom így az életre konkrétan. Várom, hogy langallót ehessek vagy egy lángost, egy feketeribizlis Túró Rudit, egy kőrözöttet vagy egy tábortűznél pirított kenyeret, hagymával, szalonnával. Jó magyar zsíros ételt. Várom, hogy ne legyek annyit egyedül, akkor is, ha van programom. Várom, hogy mindig otthonosan érezzem magam.
Ugyanakkor nagy esélye is van annak, hogy valaki meg fog verni az utcán, mert hozzászoktam, hogy ki lehet mindenkit beszélni, megjegyezni, hogy hogy öltözött fel vagy mit csinál épp. Tudom, rossz szokás, de valljuk be: izgi is.
Várom, hogy metrózhassak, felmehessek kirándulni egy hegyre.
Várom, hogy még egy lépéssel közelebb legyek a diplomámhoz.
Várom, hogy egy kis pluszt tudjak adni a környezetemnek; bízom bennem, hogy jó hatással volt rám ez a félév, az itteni életmód és értékek. Én úgy érzem, hogy fejlődtem.

Ugyanakkor hiányozni fog az itteni élet. Hiányozni fog a víz. (Tudom, kicsit nevetséges). A kanálisok, vizeinek megnyugtató látványa. A sok zöld, virág. Az, hogy itt tudnak pihenni, hátradőlni, beülni valahova és csak lenni, létezni. Itt több időt fektetnek az élmények szerzésére, kirándulásra, sétára vagy egy jó evésre. (Nyilván, van miből ezt megtenniük, más háttérrel rendelkeznek.) Ezt a jó szokást szeretném továbbvinni otthon is. Kicsit jobban szeretnék figyelni arra, hogy az átlagos, uncsi napokat is feldobjam majd egy fagyival, egy sétával, a Duna mellé üléssel, stb.
Hiányozni fog, hogy hollandul beszélhetek, hogy mindig azt hiszem, hogy el tudom hitetni az emberekkel, hogy idevalósi vagyok. Hiányozni az itteni karatés csapat. Újra otthon érezhettem magam ilyen téren is, azt csináltam, amit szeretek, hiába van tele nehézséggel, kék folttal, vízhólyagokkal vagy egy-két hasba rúgással. 
Hiányozni fog, hogy bármelyik nap kimehetek a tengerpartra, ehetek színes szóralékos fagyit, igazi filmbeíllő menő egyetemre járhassak, hogy biciklizzek és a város közepén meglássak néhány libát. Hiányozni fog a gazdag élővilág is. Hiányozni fognak a sirályoktól rejtegetett falatok, a kacsaetetés a központban és az, hogy félelmetes vízityúk csipogásra ébredjek. A hatalmas ablakfelületek. 
Hiányozni fog, hogy úgy érezzem, hogy én most fejlődök, valami olyat csinálok, amit sokan nem mernek. Hogy külföldön is megállom a helyem, hiába ütközöm ezerszer is akadályba.

Még sorolhatnám, hogy mik mennek a fejemben, de sosem végeznénk. Igazából csak meg szeretném köszönni mindenkinek, hogy támogatott és érdeklődéssel követte figyelemmel eddigi életem legnagyobb kalandját.
Köszönöm mindenkinek, aki kijött és meglátogatott, szánt időt arra, hogy megmutathassam itteni életem. Imádtam a képeslapokat is!
Köszönöm tesómnak, hogy itt volt, hozott finom falatokat és a legjobb kalandokat élhettem át vele. Köszönöm Czindrásnak is, hogy többször is jött, és kitartott mellettem a nehezebb pillanatokban is. És legfőképp köszönöm Szüleimnek, hogy támogattak, mindenféle tekintetben; köszönöm, hogy kibírták a sok sírós telefonhívásokat, köszönöm a sok csomagot, amit kaptam, hogy ne haljak éhen és kicsit ízlelhessem is a házi konyhát. Köszönöm Anyukámnak, hogy kikísért és segített elindulni a rögös úton. Szóval tényleg nagyon köszönöm a sok jó szót, a kitartást, támogatást, tanácsot és figyelmet, amit kaptam, bármikor is volt rá szükségem!

Igaz a legenda: az Erasmus+ félév életed féléve. (Nyelvszakosként ez a legjobb döntés, amit hozhat az ember.) Sosem felejted el. Ha sírva is jössz ki, tuti sírva mész is haza: annyira jó volt! Már be is készítettem a zsepit a kézipoggyászomba. 
Hiába kellett itt egyedül intéznem a dolgaimat, papírokat, telefonszámot, bankszámlát, Erasmus+ papírokat, tárgyakat, utazásokat, kiadásokat, mindig volt valamilyen segítség, ha csak pár szó is. Az itt szerzett barátok aranyat érnek, remélem, hogy majd sikerül tartani velük a kapcsolatot. Nélkülük nem lett volna ilyen ez a félév. Bárhonnan is jöttek, szuper emberek.
Ki tudja, mit hoz az élet? Talán egyszer újra írok egy hasonló élményemről. Úgy érzem, itt még nem ért véget európai kalandozásom. Majd meglátjuk! Addig is itt van pár kép búcsúzóul, a legizgibb félévem margójára;

Elérkezett az is, hogy kimondhatom: két hónapja élek külföldön. Egy rutinos, régóta kalandorként kint élő embereknek ez egy vicc lenne, de számomra még mindig minden nap egy kalanddal ér fel. Kilépek az ajtón és úgy érzem, hogy megint lesz a nap végén mit mesélnem. Úgyis mindig történik valami, akár jó, akár rossz.

Második hónapom sem telt unalmasan, meg kell hagyni, de kevésbé extrém élményekben volt gazdag, mint például egy csatornába-esés. Igazából azóta is kicsit félek a csatornák szélén közlekedni, de egyszer igazán a szélére mertem menni, ugyanis február legvégén olyan hideg volt, hogy befagytak a csatornák. És nem csak a kis sikátoros utcákban, konkrétan a főbb csatornák a város közepén egy korcsolyapályaként funkcionáltak a bátor és rutinos hollandok számára. Én inkább nem mentem rá, helyette inkább a rajta mintákat sétáló, hártyás lábú sirályokat fotóztam, ahogy mennek vagy ülnek a jégen a „víz” közepén. El nem tudom mondani, hogy mennyire hideg volt! Nem kell mondanom, mindenki megtapasztalta otthon is, de valahogy biciklire szállni ilyen időben igazán arc-és ujjfagyasztó tud lenni, még kesztyűn keresztül is. Igazából nem is a hideg a baj, hanem a szél. Én Hollandiát nem is igazán esős országnak nevezném, mert az igazán zavaró jelenség a szél. Annyira erős, hogy azt nehéz szavakba önteni, de egy 10 perces bicikliúton mindenki megértené…Többször majdnem ezért késtem, mert egyszerűen akkora szél volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy az az izzadságmennyiség, amit kiadtam magamból azon a 10 perces úton az, ami lehúz és lelassít vagy az a lehetőség, hogy nem is tekerek, csak beképzelem. Röviden leírva ezek a napok olyanok voltak (és gyakran mostanában is), mintha egy szobabiciklin próbálnám meghódítani a világot és közben az „I need a hero” című szám szólna a háttérben, mint a Shrekben és vágtatnék, hogy legyőzzem a gonoszt.

Az elmúlt hónapban is igyekeztem minél több és érdekesebb helyre eljutni. Így a Mindentmegélt-Timberland-Bakancslistámon lévő Texel sziget célt is kipipálhatom. Az a hely egyszerűen egy fogalom. Nyugalom-sziget. Páran a kolis társaságból nekivágtunk a jó egynapos kalandnak. Hóeséssel kezdődött Leidenben, úgyhogy a hóesésben biciklizést is teljesítettem. Átszállással, pár órával később megérkeztünk Den Helderbe, ahol konkrétan semmit nem néztünk meg, mert mentünk is a kikötőbe, a komphoz, ami visz ki Texelre. Ez is azon hideg napokon történt, amikor „ott fenn északon” minden fagyott volt. Iszonyat szép látvány volt, ahogy a kisebb hajók a kikötőben a jégtáblák között állnak! Leírhatatlan hideg volt és erős szél, de páran kint maradtunk a 15 perces komp út egésze alatt és néztük, ahogy töri a komp a jégtáblákkal teli vizet. Életem egyik legszebb látványa volt az a sok jégtábla a víz tetején! Mesés, filmbeillő volt. Egy hatalmas réteg hó fedte a part nagy részét, így havas-homokos tengerparton is jártam aznap. Láttam mini sirályokat is, de sajnos nem tudtam lefényképezni a sirály gyerekeket, mert kikapcsolt a telefonom a hidegben és sokáig vissza sem tért. Egy nyuszifeneket is láttam a nemzeti parkban, amin keresztül végigmentünk. Olyan volt tényleg az a nap, mintha egy másik világban járnék. Csodálatos volt! Egyszer majd még május-június környékén is elmegyek mindenképp ide!

Továbbra is úgy érzem, hogy az egyik legjobb döntésem az ittlétemet illetően ez a karate csoport volt. Néha még kicsit félve megyek edzésre, hogy vajon ma milyen módon halok meg: lelkileg vagy fizikailag vagy mindkettő módon egyszerre, de valahogy élvezem. Kb. egy hónap múlva lesz náluk egy fekete öves vizsga és arra gyúrnak nagyban. Olyan erőnléti edzések vannak, gyakorlatokkal összeegyeztetve, hogy néha azt sem tudom, hogy ez már az ájult állapotom-e és minden megy tovább, vagy az a belsőm még nem adta fel, ami akkor sem, amikor a legrosszabb volt. Múltkor odáig is eljutottam, hogy nem csak a külvilágot tudtam kizárni, hanem mindent, ami létezik. Csak préseltem ki magamból az utolsó fekvőket és az izzadságcseppek útját figyeltem, amik gördültek le az arcomon. Egyszerre gyilkos és csodálatos érzés. Visszahozta azokat a napokat, amikor nyaranta edzőtáborban voltam a kb. második családommal, az EGYSZE-vel Orfűn és minden edzés egy túlélés volt, de egy csodálatos módon. Ilyenkor csak az a pillanat létezik és önmagad, ahogy küzdesz, hogy a már többször jelzett „Vége az izmaimnak” érzés után, még két gyakorlatot is meg tudsz csinálni és mész tovább. Imádom!
Hiába tudom kizárni ilyenkor a világot, amikor hazaérek, akkor valahogy a külvilág beszól, hogy „helló újra itt”; hazaértem a legutóbbi edzés után és a szobatársam megkérdezte, hogy ennyire esett az eső? Mondtam, hogy kivételesen nem, hanem csak szimplán a fejem egy izzadság és olyan, mintha fürödtem volna. Hát, valamilyen szinten igen. Ezután, mikor végre kipakoltam és leültem, fel kellett hívnom Anyukámat, mert egyszer csak muszáj volt sírnom. Ki kellett sírnom az erőfeszítéseket és azt, hogy büszke voltam magamra, hogy nem estem össze edzésen. Néha szükségem van egy sírós telefonhívásra, hogy otthon, ahol senki sem lát (a szobatársam úgysem néz), végre elengedhessem magam és megmutassam, hogy nem vagyok mindig erős, csak próbálok annak mutatkozni.

Túlvagyok az első vizsgaidőszakon is itt, a kettőből. Nem volt piskóta, de hol az? Szerencsére csak 3 nagyobb vizsga, zh volt a teljesítendő az elmúlt két hétben, de épp elég volt. Bele kell szoknom az itteni elvárásokba. Hiába érzem úgy, hogy mindent kiírtam magamból, mindent elolvastam és visszahallgattam az órákat (néhány tárgy óráit mind felveszik és vissza lehet hallgatni, a prezentációkkal együtt természetesen!), kapok egy 7.3-ast. Ami jó, mert sikerült, de hiába, ilyen vagyok: zavar, hogy nem tudom, hogy mi mást lehetett volna írni „röviden” egy definícióra vagy jelenségre vagy egy korszakra. A másik vizsgán szintén ez a helyzet. Fél órát gondolkodok egy kérdésen, hogy melyik választ válasszam, milyen magyarázattal, mert úgy érzem, hogy mindkettő jó…Apró nyelvésznek érzem magam annyi nyelvészetes fejezet, ppt, cikk, házi és teszt után, de mit sem ér, mert olyan kérdéseket tesznek fel, amihez nincs hozzászokva az agyam. Itt valahogy jobban praktikus kérdések vannak, megoldandó problémák, amik kifejtése közben könnyebb hasra esni.
És a tény, hogy itt 5 db jegy van az 1-es kifejezésére és 80% a határ a ketteshez, kicsit ijesztő. Nem akartam elhinni, hogy bizony tényleg 80%-ot kell elérni, hogy azt mondhasd, hogy sikerült. És ez most nem az én maximalizmusom szüleménye. Annyira remélem, hogy sikerült a nyelvészetes vizsgám, hogyha tényleg sikerül, akkor megyek és veszek egy Universiteit Leiden-es pulcsit (már tudom is, hogy sötétkék színben)! Abban majd úgy érezném, hogy vagyok valaki, valaki okos. Úgyis kb. edzésre menet használnám vagy a boltba. De akkor, ha már otthon leszek Magyarországon, amikor melegítőnadrágban és Leideni Egyetemi pulcsiban a heti lilahagyma mennyiségemet válogatva az Aldiban, valaki rám néz, akkor az azt mondhassa, hogy „azta, ez menő” vagy „huh, szegény biztos nagyban dolgozik a harmadik doktoriján és épp leugrott az egyetemi szettjében néhány hagymáért!”

Néha a legnagyobb bajom nem is a beugratós kérdések a vizsgán, a teljesíthetetlennek tűnő gyakorlatok edzésen, hanem a kulturális különbségek a szobatársammal. Nem szeretnék nagyon panaszkodni (néha sajnos nagyon is tudok róla), de néha már elege lesz az embernek az nagy, hosszú, fekete és igen erős ázsiai hajszálak zokniról vagy seprűről való leszedéséből, mert néha úgy érzed, hogy egy mamusz van rajtad, made in China. Az evési és ivási szokások különbsége is igen frusztráló tud lenni; amikor úgy eszik és iszik, ahogy otthon Szüleid megtanították nagy nehezen, hogy ÚGY NE, akkor kicsit bekattan valami, hogy „Ja, így már megértem, miért nem engedték” vagy, hogy miért nem vicces hatalmasakat nyelve inni. Azzal szoktam nyugtatni magam, hogy szegény, biztos nem tud levegőt venni az orrán keresztül vagy túl kicsik az orrlyukai, ezért csámcsog úgy evés közben, mert szegény levegőért küzd evés közben. A rágcsálását meg az aranyos nyuszik ropogtatására próbálom emlékeztetni, ha épp nem Kanye West ’Stronger’ című számát hallgatom maxon, hogy ezzel is erősítsem a türelmemet, tűrőképességemet.

Minden nehézség ellenére még mindig azt tudom mondani, hogy életem egyik legnagyobb kalandját élem, az egyik legszebb városban. Rengeteget tanultam és úgy érzem, hogy fejlődtem is. Kicsit magabiztosabbnak érzem magam, merek kérdezni, ha nem vagyok biztos az útban, jegyvásárlásban, stb. Az eső már nem okoz akkora gondot, leginkább beletörődtem, hogy itt nem kell „belőni a sérót”, mert a következő percben a szél szétfújja, bárhogyan is fésültem azt a hat tincsem. A biciklivel való bevásárlás is inkább izgi, mint megterhelő. Mindenhonnan lógnak a szatyrok, de tekerek és büszkén viszem a 0,55 centes kenyeremet és a 10 darabos waffelkiszerelésemet haza. Többször járok könyvtárba itt, mint otthon, kezdem legyőzni a küszöb fóbiámat a könyvtárakkal kapcsolatban. Legyőztem a félelmemet és akkor is mentem edzésre, amikor tudtam, hogy egész végig küzdelem (kumite) gyakorlatok és „meccsek” lesznek, amikor világéletemben nehézséget jelentettek. Néha takarítónővé válok és végigmegyek az egész lakáson és legnagyobb örömöm egy féléves kosztól megszabadult tűzhely vagy egy új szivacs mosogatáshoz. Vízvezeték-szerelő is voltam, amikor egy parókányi ázsiai hajat szedtem ki a zuhanycsatornából hatalmas sárga gumikesztyűkkel, így megállítva a dugulást.

 Még mindig nehéz látni, hogy kimaradok otthoni buliból, összejövetelekből, de igyekszem egyre kevésbé összehasonlítani a „két életem”. Továbbra is nagyon hiányoznak a szeretteim, barátaim, de egy fokkal jobban bírom a távolságot. Még mindig úgy érzem, hogy úgy van minden a helyén, ha együtt vagyok azokkal, akiket a legjobban szeretek, de ezt a kalandot, ezt a kihívást meg kell élnem, a közös idő is eljön újra. Csak erősnek kell lennem.
Ebben a hónapban voltam a Hortus Botanicus botanikus kertben, Amszterdamban többször, Delftben és Rotterdam újra, Texelen, Brugge-ben és az Antwerpeni vonatállomáson is (a város majd májusban jön) és még annyi minden vár rám áprilisban is, a tulipánvirágzás hónapjában!!
Néha úgy érzem, amikor látom, hogy csoporttársaim, évfolyamtársaim már majdnem vagy már befejezték szakdolgozataikat, hogy „De jó nekik, mindjárt diplomások lesznek!”, én meg még bőven nem, hogy kár. De egy Texelen töltött nap végén vagy egy csatornák között suliba tekerés közben rájövök, hogy jól döntöttem, nem bánom ezt a plusz félévet.
Jön a tavasz és én készen állok a tulipánmezők bejárására!